Hőzimőzi

Évértékelés

Mielőtt 19-én hazarepülnénk, és az év végéig már csak családot, barátokat látogatnánk gulyásleves foltos ruhában, és pálinkás szájszaggal, szerettem volna egy afféle évzáró blogbejegyzést írni. Hazudok, Fanni ötlete volt, hogy ír egy évértékelő bejegyzést, én meg kedvet kaptam hozzá, de mivel ő dolgozik, én meg itthon héderezek, nekem van is időm ilyenekre. Ez a kisregény sem sikerült rövidre, úgyhogy legyen hidegélelem mindenkinél.

Városkép

Amikor azon tűnődtem, hogy mit is írjak az évértékelőbe, eszembe jutott, hogy nem említettem egyszer sem, hogy is néz ki a hely, ahol élünk. Már pedig ha van egy háttér is a vásznon, akkor sokkal másképp fest a festmény is. Nos Esbjerg büszkén viseli Dánia ötödik legnagyobb városának címét a maga 75.000 főt számláló lakosságával, délnyugati fekvésével, és Dánia legnagyobb északi tengeri kikötőjével (írja a wikipédia). És valóban, ez egy iparváros, ami nem mellesleg 151 éves, tehát ha kocsi lenne, akkor még új szaga lenne, és a tulaj levetetné velünk a cipőt mielőtt beszállunk. A legtöbb ház (érzésemre 90%) téglaépítésű, és ez debreceni őslakosként mindig egy kellemes látvány az utcákat róva. Az iparváros kifejezés ne tévesszen meg senkit, nincsenek gyárkémény sorok a város szélén füstöt pöfékelve, és az utcát sem munkaruhás emberek róják fel s alá egész nap. A kikötő rész igaz, zsúfolásig van cégekkel, viszont vannak hatalmas elterülő zöld parkok is, ahol nagyon kellemes nyári napokat lehet tölteni (ld. korábbi blogbejegyzés).

A városképhez mindenképp hozzá tartozik, hogy a legtöbb utca/út szélén megengedett a parkolás. A mi lakónegyedünket például úgy kell elképzelni, hogy a két sávos utcákból a két szélen parkoló autók egy sávosat csináltak, így aki autóval közlekedik köteles előzékenység-odafigyelés-gyorstalpalót végezni. Talán ebből fakad, hogy a biciklisekkel is teljesen másképp bánnak, mint otthon. (Elnézést, de újra vissza utalok egy korábbi bejegyzésre, ami a sportról szólt. Ha nem olvasta valaki, legyen elég annyi, hogy itt biztonságban érzi magát az ember kétkeréken is.)

A mi városképünk: a nappalinkból a kikötőre látunk, ami alföldi gyereknek egyelőre még megunhatatlannak tűnik. Mikor lát az ember olajfúró hajókat, vagy mélytengeri kábelfektető hajókat kb. 500 méterről? Nos itt a kilátás a szolgáltatás része. Ha már a mi városképünk, meg városi beton az alföldi gyereknek, akkor meg kell említsem, hogy nagyjából egy kilométerre tőlünk indul egy komp (maga a kompozás is nálam élmény számba megy) ami kevesebb mint fél óra alatt a szemben lévő kis szigetre visz. Itt nyáron lehet fókákat látni, tengerben úszni, stb. (de lehet, hogy erről a kis szigetről már korábban írtunk).

Hogy rövidre fogjam ezt a fejezetet, még annyit a városról, hogy Debrecenhez képest sokkal kevesebb autó van az utakon, most télen van egy nyitott jégkoripálya a főtéren (ami ingyenes, csak a koribérlésért kell fizetni, ha nincsen saját), és télen rövidnadrágos emberek papucsban. Nem vicc, nem kitaláltam, rövid nadrágban, pucér lábbal, vörös lábujjakkal sasszézik egyik másik őslakos a sarokra kenyérért. Hajléktalant még nem sokat láttunk, talán egyet sem.

Mindennapok/Életszínvonal

Így lassan fél év után az embernek már van egy elég jól megformált véleménye arról, hogy mi is folyik itt kérem szépen. És mivel ez a blog eredetileg a családnak/barátoknak szólt, valamint, hogy legyen egy verbális fotóalbumunk, amit majd később visszanézhetünk, tollba mondanék pár dolgot az utókornak.

Ha megkérdezné valaki, hogy Imi, na oszt’ milyen az élet a vikingek földjén, úgy mindent összevetve megérte kimenni? Akkor valószínűleg azt mondanám, hogy igen. Nem egy sietős, bólogatós, mindent elsöprő igen lenne, hanem inkább egy átgondolt, sok mindent magában foglaló igen. Ugyanis ért minket itt hideg is, meleg is, mindkettőből jutott bőven. Ennek egy részét korábban leírtuk, egy részét pedig még most fogom megfogalmazni. Az életszínvonalunkról beszélni kicsit csalóka. Nem múlik el hét, hogy ne beszélnénk erről Fannival. Elvégre még is csak szülők vagyunk, hiába költöztünk ki, és kezdtünk itt új életet, magunkban még mindig fontolgatjuk, hogy az itt maradás lenne-e a jó döntés. Nekünk, és Hédinek. (Ezzel biztosan nem vagyunk egyedül, ugyanis rengeteg cikk jött már velem szembe külföldön élő magyarokról, aminek konkrétan az volt a címe: “Menjünk, vagy maradjunk?”). Az egyik nagyon sarkalatos pont ebben a témában az autó. Otthon volt, itt nincs. Hamar belátható, hogy ez nagyon sok mindent befolyásol. Itt volt velünk 30 napig, utána viszont olyan drága lett volna regisztrálni az autót, hogy nem engedhettük meg magunknak. (Telefonon keresztül nem tudnak pontos összeget mondani, de megeshetett volna, hogy az autó árával megegyező összeget kellett volna kifizetnünk.) Így maradt a bicikli. Meg a biciklis gyerekülés. A mindennapok hangulatát ez biztosan befolyásolja, hogy esőben, szélben (amik szerintem önmagunkban lehetnének Esbjerg hivatalos címere is) csak is bringán tudunk eljutni a munkahelyre/bölcsibe. Hogy kicsit színezzem, vagy még inkább érzékeltessem a dolgot: ha dézsából öntős zuhogó eső is van, vagy olyan szél, hogy inkább tolja az ember a biciklit, akkor is el kell jutni ugye A-ból B-be.

Lakás. Ami jó, az nem olcsó, és ami olcsó, az általában nem jó. Nos a mi albérletünk a nem olcsó kategóriába tartozik, és ezt nem azért mondom, mert otthon meg sem tudtuk volna magunknak engedni, hanem mert a dánok is sorra azt mondják nekünk, hogy ez biza sok. Nem lepődünk meg, nem örülünk neki, de nem lettünk átverve. Tudjuk pontosan, hogy miért alakult így. Alig volt két-három napunk, hogy találjunk egy albérletet, és miután a magánemberek által felmutatott lakások néhol szó szerint ijesztőek voltak (itt meg kell említsem az egyiket, ahol fürdőszobaként a nappali sarkában lévő zuhanykabin szolgált), kénytelenek voltunk profikhoz fordulni, aminek bizony meg kérik az árát. Nem is kell mondanom, hogy kis gyerekkel a ‘jó lesz az pár hónapig, amíg összeszedjük magunkat’ hozzáállás nem játszott. Lényeg a lényeg, jó környéken találtunk egy bútorozott, tiszta, igényes lakást, amiben nem találtunk kivetnivalót. Van mosogatógép, ami nagy szerepet játszott mind az életszínvonal kérdésben, mind a párkapcsolatunk épségének megőrzésében. Hogy egy sorral lentebb már meg is hazudtoljam magam, egy kivetnivaló van az albérletben, még pedig, hogy a másodikon van, és nincs lift. Fittek vagyunk, fiatalok, viszont egy 10 kilós kis rakománnyal felmászni minden nap már átvezeti a napi mozgást a kardió szekciójába. Bevásárlást nem is említve.

Időjárás. Nem Spanyolországba szerződtünk, ezt tudtuk előre, viszont a saját bőrünkön érezni a skandináv szelet kijózanító élmény volt. Anélkül, hogy nagyon körülírnám, nagyon szeles, és nagyon esős az időjárás. Vannak nagyon nagy szelek, és nagyon nagy esők. Valamint hirtelen jövő esők. Kis sunyi esők. Esők, amik azt mondják, hogy áá még sem jövök, aztán még is bemasíroznak az életedbe. És a legjobb, ha ezek ketten összebeszélnek, és nagy szél jön nagy esővel. (Leszállsz a bicikliről dombon felfele a bölcsibe menet, tolni kezded, és elmondasz pár miatyánkot belefoglalva a dán állam autóregisztrációs elveit, meg mindenkit, aki kitalálta ezt az egészet, meg amúgy is a szomszéd tehene is dögöljön meg.) Nem emeli az életszínvonalat. Viszont míg otthon ha esőben kellett menni valahova, akkor az csak is kocsiban történhetett, addig itt melankólikusan megjegyezzük, hogy fel kell venni az esőálló ruhát, és már tekerünk is célállomásunk felé kétkerekű járművünkön. Ezt én személyiségfejlődésnek éltem meg, amire valahol büszke is vagyok.
De, hogy jót is mondjak az időjárásról, nyáron szerencsénk volt, és pár hétig olyan napsütésben strandolhattunk, hogy közben nem ütött meg a guta. (Hatalmas, finomhomokos tengeri strandon, ahol nem volt túl sok ember, és nem járkált fél óránként a főtt kukoricás néni kántálva, hogy ‘FŐTT KUKORICA, MÁJSZBITTE’)

Pénz. “A pénz nem boldogít, a pénzen nem vehetsz boldogságot…” (mondják a gazdag emberek). Ez valószínűleg igaz is, viszont sok mindent befolyásol az életben, és ha nincs akkor bizony nagyon kellene. Mivel az anyagiakról is írtam már korábban, viszont ez egy sarkalatos kérdése az életszínvonalunknak, ezért egy rövid szösszenetet csak ide firkálnék. Gondolom ez is érdekli az olvasókat, engem például tuti ez érdekelne a leginkább ha valaki arról beszél, hogy új helyre költözött. Nem a nyelv, nem az időjárás, hanem hogy könnyebb-e például a hónap vége. Kell-e nagyon gondolkodni/válogatni a boltban? Megengedhetsz-e magadnak több mindent mióta ott élsz? Biztosabb anyagi jövőt látsz-e a gyermekednek, és magadnak? Ha eddig nem jártál el étterembe, kávézóba, most megengedheted-e magadnak hetente vagy havonta egyszer?

Nos, mi az autót nem engedhetjük meg magunknak. Pontosítok. Mi az autót nem engedhetjük meg magunknak nyugodt szívvel. De ezen az egy ponton kívül úgy, hogy csak Fanni dolgozik, a családunk anyagilag biztonságban van. Bevásárláskor nem veszünk felesleges dolgokat, viszont nagyon matekozni sem kell. Ha a városban szeretnénk beülni valahova, azt megtehetjük, és mindkettőnknek belefér még a kikapcsolódás is (nekem kondibérlet, uszoda bérlet, Fanninak jóga bérlet). Fél év alatt meg tudtuk vendégelni mindkettőnk családját 5-5 napra, belefért a karácsonyi repülőjegy (ezt muszáj megemlítenem, mert szeptemberben kellett megvennünk, és még így is azt éreztük, hogy már kicsit elkéstünk), és lassan úgy tűnik, hogy kezd egy kicsi megtakarítás is összegyűlni.

Teljesen világos számunkra, hogy nem élünk a dánok színvonalán (még). Ha hozzá vesszük, hogy mennyit kellett ebbe befektetnünk a matek egyelőre jócskán mínuszos. Viszont nem minden a matek, és a kulcsszó számunkra a befektetni. Igyekszünk türelmesek lenni, kivárni, hogy én is találjak munkát, és utána keresni egy jóval olcsóbb albérletet.

Remélem sikerült a piszkos anyagiakról tiszta, jól átérezhető képet festenem úgy, hogy számokat nem is használtam.

Munkakeresés

Erről is írtam már korábban, és mivel lényegi változás nincs a témában, nem untatnám sokáig ezzel a nagyérdeműt. Mielőtt viszont tovább mennénk, meg kell álljak, és meg kell köszönjem mindenkinek, aki vette a fáradtságot, és intézett hozzám pár bíztató szót. Nagyon jól esett, és nagyon sokat jelentett.

Nos, amit ebben a témában érdemesnek látok kiemelni az a segítség. Írtam, hogy van itt egy Newcomer service (újonnan érkezőket segítő szolgálat), akinek a képviselője folyamatosan segít nekem a munkakeresésben. Félre értés ne essék, ő nem keres nekem pozíciókat, viszont hasznos tanácsokat ad, és – ami számomra a legnagyobb segítség – segít megírni a jelentkezést a meghirdetett üresedésekre. Erről is blogoltam korábban, hogy ez mekkora munka és fejfájás számomra. Nos ez a hölgy az én kis összetákolt angol nyelvű jelentkezéseimből egy jól strukturált, választékos nyelvezetű, összeszedett levelet hegeszt. (Ingyen és bérmentve.)
A Jobcenter képviselője például az önéletrajzomat juttatta el személyesen azokhoz a cégekhez, akikkel kapcsolatban állnak. Ebből mondjuk nem született egy interjú sem, de még sem annak a CV halomnak az alján vesztegel az enyém, amit összefűztek, és ráírták: egy a sok közül, nincs itt ismerőse, szelektívbe dobás előtt szedd ki a gémkapcsokat!
Itt a lista még nem áll meg, ugyanis a cég, aki kiközvetítette Fannit, felkeresett minket, hogy ha van időnk és kedvünk, üljünk le beszélni. Meséljük el, hogy hogy érezzük magunkat. Mik a nehézségek, stb. - Én is kellek ehhez? Kérdezem a távirányítóval a kezemben Fannit, aki azt mondja úgy fogalmaztak: amikor mindkettőtöknek alkalmas. A Skype beszélgetésen releváns kérdéseket tettek fel Fanninak a munkahelyéről és a kollégákról/főnökökről. Szó esett a hétköznapokról, hogy érezzük magunkat, egyebek. Majd ennek végeztével azt mondják, hogy olvasták mennyire döcögős nekem a munkakeresés, és szeretnének ebben segíteni. (Lábjegyzetbe annyit, hogy igaz közvetítő cég, viszont egészségügyi dolgozókkal foglalkoznak csak.) Először is ha kérem, lefordítják az önéletrajzomat dánra. (Nagyon kedves gesztus, viszont ha az interjún ebből kifolyólag dánul kérdeznek valamit, és nem tudok rá válaszolni az talán többet árt mint segít az én ügyemen. Mindenesetre megkértem őket, és ők kifogástalanul le is szállították az árut.) Emellett kapcsolatban vannak (senki ne kérdezze miért, vagy hogyan) egy spanyol közvetítő fickóval, aki célzottan spanyol mérnököket közvetít Dániába. Megkérték, hogy segítsen nekem, és ha én nem ellenzem, akkor ő támogatna is engem minden lépésben. Egy profi, aki pont ide pont mérnököket közvetít? Hát testvérem… Mondtam nekik, hogy természetesen minden segítséget elfogadok. Azóta volt már számtalan hívásom és e-mail váltásom az úriemberrel, és habár úgy tűnik, hogy valóban érti a dolgát, mivel nem fizetek neki, nem is én vagyok az első számú ügyfele. A kapcsolatainak elküldte az önéletrajzomat egy kísérőlevéllel, és új cégeket is keresünk együtt, eddig még eredménytelenül.

*Ha már fizetni vagy nem fizetni ezért a szolgáltatásért. Egy sztorit mindenképpen meg kell osztanom: Az első pár hónap után Fanni területi vezetője megkérdezte, hogy mi a helyzet, és miután hallotta, hogy nagyon nem gyűlnek az interjú meghívások, a következőt mondta: írjak egy bemutatkozást, azt ő majd megosztja a céges csoportban egy olyan üzenettel, hogy akin keresztül sikerül munkát találnom, annak fizet a cég egy kétszemélyes wellness hétvégét. Tátva maradt a szánk, mondanom sem kell. Megírtam a bemutatkozást, meg is osztották a fent említett üzenettel, és semmi. Egyetlen megkeresés sem született a dologból. Illetve kommentek gyűltek a bejegyzés alatt. (Idáig voltunk a nem fizetni résznél.)
Egy hölgy kommentelte, hogy üljünk le egy kávé meetingre. A kávét szeretem, az időmből pedig kitelik, úgyhogy meg is beszéltünk egy időpontot. Nem volt teljesen tiszta, hogy mivel foglalkozik a hölgy, a profilja nem azt mondta, hogy: “újonnan érkezőknek segítek munkát találni”. Pedig az első öt percben kiderült, hogy ő pontosan ezzel foglalkozik. Felcsillant a szemem, de jó, hogy eljöttem végül erre a meetingre. Egy órán keresztül beszélgettünk arról, hogy mik az erősségeim, tapasztalataim, hol tudnám magam elképzelni, stb. Azzal zártuk a találkozót, hogy meg van egymás e-mail címe, ha érdekelt vagyok ebben a szolgáltatásban, akkor keressem. Írtam is neki, hogy természetesen érdekelne. Azt mondta nagyszerű, utaljak el 30.000 koronát, és már munkához is láthatunk.
30.000 dán korona 1.300.000 magyar forintnak felel meg. Nem vettem igénybe végül a szolgáltatásukat.

Nos itt tartunk jelenleg a sztorival. Júliusban jöttünk, és december van. Egyetlen mérnöki interjúm sem volt. Az egyetlen interjúmat az itt megismert magyar párnak köszönhetem, ahova végül nem vettek fel. Ettől függetlenül is nagyon hálás vagyok érte. Amellett, hogy folyamatosan munkát keresek, 3 ember segít nekem, akiknek komoly tapasztalata és kapcsolataik vannak. És egyelőre semmi. Anélkül, hogy nagyon részletezném, gondolhatjátok: nem vagyok feldobva.

Egyszerűen nem fért a fejembe hónapokig, hogy egy iparvárosban, egy angolul beszélő fiatal mérnököt miért nem alkalmaznak? Akár csak gyakornokként (amikor elsőnek hallottam az ötletet, felnevettem, de miután több embertől hallottam, hogy ez itt bevett szokás, jelentkeztem gyakornoknak is). Végül a spanyol mérnökökkel foglalkozó szaki oldotta fel nekem ezt a dilemmát. Elmesélte, hogy 10 éve itt akkora mérnökhiány volt, hogy akinek bármilyen papírja volt, azt felvették. Hipp-hopp felduzzasztották a mérnökgátat. Ma már – ahogy én is a saját bőrömön érzem – nem ez a helyzet. Á-há, mondom. Akkor ezért mondta szó szerint mindenki, akivel beszéltünk, hogy ha valaki mérnök, akkor azért 12 ló hajtotta aranyozott hintóval fognak elvágtatni, egymással versenyezve a munkaadók. Mert még erre emlékeznek az emberek. Most viszont nem ennek a hulláma van. Ahogy a mi példánk is nagyon jól mutatja, most az egészségügyi emberek hulláma van. Fannit kevesebb tapasztalattal majdnem minden gondolkodás nélkül felvették úgy, hogy még a családját is kireptették két alkalommal. Út, bérelt autó, szállás fizetve. Éppen csak ebédpénzt, meg sofőrt nem adtak. Számomra viszont – több tapasztalattal, úgyszintén csak angol nyelvvel, úgy, hogy már itt élek – egyelőre nem terem babér. Be kell valljam ezt elfogadni azért nem egy vállrántással és egy könnyed sóhajjal sikerült.

De öröm az ürömben, úgy tűnik rajtunk keresztül egy magyar fogorvos pár is talált itt Dániában munkát. Mivel a mi kiérkezésünkkor az itt megismert magyar pár is elképesztően segítőkész és kedves volt, mi is igyekeztünk minél több mindennel segíteni őket. Igaz, nem ebben a városban voltak elszállásolva, és nem itt volt a találkozójuk sem, de sikerült velük élőben találkozni, és egy házi, a’la kovacs pizzával megvendégelni őket. Természetesen nekik is volt pár kérdésük utazás előtt, és itt lét alatt, amiben próbáltunk segíteni. Én például pontosan emlékszem, hogy milyen megnyugtató volt a tudat, hogy volt egy mindig hívható számunk már az első útnál is. Ha nem is kell használnia az embernek, nagyon sokat nyom a latba lelkileg, hiszen van különbség aközött, hogy megadnak egy címet, és azt mondják legyél itt hétfő 10-re, valamint aközött, hogy figyelembe veszik minden foglalásnál, hogy kisgyerekkel vagy, csinálnak egy konkrét órarendet az egész hétre, foglalnak időpontot különböző bölcsődékbe, a nyelviskolába, és a bérelt autónál felhívják a cég figyelmét arra, hogy legyen benne gyerekülés. Mindezek tetejébe, nekünk használni kellett ezt a telefonszámot, mivel a reptéren elkavarták a babakocsinkat, és egy másik városban maradt. Hédi akkor volt 9 hónapos, babakocsi nélkül nem tudtunk létezni. Felhívtuk a számot, mondták, hogy induljunk el autóval a városba, visszahívnak. Mire odaértünk le volt foglalva egy babakocsi a helyi bababoltban, csak fel kellett venni.
Így ezt az egészet leírva talán még kontrasztosabb, hogy mennyire fontos, milyen hullám van éppen egy adott országban.

Minden egyéb

Mivel az évértékelővel igyekeznék egy olyan bejegyzést készíteni, ami mindenki számára érdekes, és jól érzékelhetően átadja, hogy milyen is az életünk Dániában, ebben az utolsó fejezetben próbáltam még a hiányzó és kikívánkozó gondolatmorzsákat összeszedni.

Étel. Mivel ez úgy is kiteszi az emberek életének egy fontos részét, így nem is csoda, hogy ez komoly tényező a jóléti faktorban. Mivel tengeri városról beszélünk, nem csoda, hogy elérhetőek a különböző halfajták, és tengeri herkentyűk. Mióta itt vagyunk rendszeres az étrendünkben a lazac, és a garnélarák (amiket itt nem aranyárban mérnek), valamint valamilyen oknál fogva több zöldséget eszünk. Az “ahogy eszel úgy leszel” kifejezés nálunk 100%-ban működik. Kifejezetten dán ételt szerintem nem rendszeresítettünk itthon, talán az itteni péksütemények az egyedüliek, amiket kiemelnék. Amikor a városról beszélnek a tévében szerintem az olaj, gáz, és szél energia mellé meg kellene említeni minden alkalommal a csokival, vagy vaníliával töltött, leöntött, vagy beforgatott sült tésztákat.
Érdekes módon Dániába kellett jönnünk, hogy időről időre hozzá jussunk a durian nevű nagyon büdös gyümölcshöz, amit még Malajziában szerettünk meg. Itt a sarki ázsiai boltban kapható fagyasztva.
Ha már étel, akkor meg kell említsem, hogy a dánok mennyire komolyan veszik az élelmiszerhulladék csökkentést. Egy részt a nap végén el nem adott péksüteményeket/kenyereket sok helyen csomagokba rakják, és nagyon olcsón eladják, másrészt a szupermarketekben a közeli lejáratú dolgokat leértékelik, és egy helyen gyűjtik. Mindkettő esetben teljesen jó állapotú termékekhez juthatunk nagyon jó áron. A bolt is és a vevő is jól jár, kevesebb a pazarlás, okos kis rendszer.

Bizalom a vásárlóban. A főutcán sétálva már az első nap arra lesz figyelmes az ember, hogy rengeteg bolt előtt van kirakva az áru “őrizetlenül”. A bejárat előtt egy 10-20 m2-es területet még a bolt portékája foglal el, legyen az ruha, cipő, vagy hajápolószer. Így, ha valamit meg szeretnél közelebbről nézni, nem feltétlenül kell befáradni az üzletbe, csak kettőt oldalra lépni, és már ott is vagy. A szupermarketek szintén a bejárat előtt tárolják sokszor az akciós gyümölcsöket, és a raklapos dolgokat, például a virágföldet. Nem szeretném azt sugallni, hogy itt ismeretlen fogalom a lopás, vagy, hogy minden dán vásárló fedhetetlen erkölcsökkel van megáldva, de ha visszatérő probléma lenne az áruk eltűnése, akkor gondolom nem csinálnának ilyet.

Árak. “A skandináv országok drágák.” – hallhatjuk az általános vélekedést az északi nemzetekről. Nos első kézből mondhatom, hogy ez igaz. Korábban úgy fogalmaztam, hogy mindenen van egy 2X – 3X szorzó, de ez természetesen nem ilyen általános. Vegyünk egy-két példát. (Tartsuk fejben, hogy 1 dán korona jelenleg 44,16 magyar forint.) A benzin például 10-11 korona, tehát ott helyben is vagyunk, egy kiló kenyér 15-40 korona körül van, de fajtától függően ez lehet több is. Egy darab banán 2 korona, egy kaliforniai paprika pedig 8. Egy kiló krumpli 7 korona, munkakeresési szolgáltatás pedig 30.000. A gyors, kedd esti bevásárlás 200-300 korona szokott lenni, a szombati nagyobb pedig 600 és afölött. Ha beülsz valahova kávézni egy espresso 30-50 korona (én ezt szoktam kérni), egy karamellás chai latte cappucino habbal, fahéjjal, meg a szüzek vérével olyan 80-100. Mellé egy kis süti 25-50 (25 ha egy croissant, 50 ha egy szelet torta). Na így jön ki kettőnknek egy kávézás ~200 koronából.

Hazaút, évzárás. A karácsonyi repülőjegyeket már szeptemberben megvettük, és nagyon várjuk, hogy közel hat hónap után újra láthassuk a családot, barátokat, meséljünk, és hallgassunk sztorikat az eddig történtekről. Akivel tudunk majd találkozni, azzal élőben, akivel nem, azoknak pedig ezúton köszönjük, hogy szurkoltok nekünk, támogattok, és olvassátok a blogunkat!

Kellemes karácsonyi ünnepeket és boldog újévet kíván mindenkinek a Hőzimőzi blog