Hőzimőzi

Sziasztok,

ezt a bejegyzést hosszabbra terveztem, és illene egy seggel végig olvasni, úgyhogy előtte mosdószünet, és nasi, víz oda legyen készítve. Valamint eddig talán nem írtuk, de a visszajelzések sokat jelentenek nekünk, ha pozitív, ha negatív, legalább tudjuk, hogy van, aki olvassa a blogot. Úgyhogy tessék üzenni, ha mást nem csak annyit, hogy Imi, olvastuk a blogot, ha hazajössz meghívlak egy rekesz sörre. Vagy valami hasonlót. Az első rész szabadon választható. Na csapjunk bele.

Munkakeresés

Ezzel a témával kezdem, mert ez nekem most a legérzékenyebb pont. Sokat gondolkoztam, hogy egyáltalán írjak-e erről, vagy majd csak ha már happy end van. Ennyiből már ki lehet találni a sztori végét, de a péntek estét sem a másnapossággal indítjuk, úgyhogy kezdjük az elején.

Háttérsztori: Egy 8 hónapos gyakornokságot, és fél évnyi székmelegítést az autógumi iparban leszámítva a munkás éveim nagy részét az 5 évem teszi ki, amit a National Instruments-nél töltöttem. Mai napig mindenkinek azt mondom, hogy életem egyik legjobb döntése volt odamenni dolgozni. Imádtam a helyet, a csapatot, a munkát. Elvétve voltak elismerések is kisebbek-nagyobbak, ilyen-olyan formában, írva, vagy szóban, tehát mondhatni sikeresnek éreztem magam. Még sok kollégám is mondta, amikor a kiköltözésről, és álláskeresésről beszéltünk, hogy ne aggódj, simán találsz munkát, téged biztosan felvesznek. Na, eljött a kiköltözés júliusban, meg is volt a tervünk Fannival. Júliusban családi pihenés, nyaralgatás, augusztusban Fanni elkezd dolgozni, én Hédivel leszek otthon, és szeptembertől a csöppség kezdi a bölcsit (erről kicsit lentebb bővebben). Júliusban nem foglalkoztam álláskereséssel, a teljes figyelmemet a családnak szenteltem. Eljött az augusztus, és elkezdtem szöszmötölni a téma körül.

Azt tudni kell, hogy Dániában van egy ún. Newcomer Service, aminek keretében az újonnan letelepedők segítséget kapnak bármilyen kérdésükkel kapcsolatban, és nem egy brosúráról, vagy egy honlapról beszélünk, hanem egy hús-vér emberről, akinek csak ez a munkája. Amellett, hogy nagyon hasznos ez a szolgáltatás, megnyugtató is, hiszen ha bármi van, tudsz kihez fordulni. Hogy kérjünk családi pótlékot, hova menjünk háziorvoshoz, hol kérjük meg a CPR számot (legfontosabb kártya itt Dániában) stb. Na ettől a személytől az egy órás beszélgetésünk után kaptam egy szép hosszú listát a cégekről, amik engem érdekelhetnek, valamint egy tippek-trükkök kisokost a dániai munkakeresésről. Na, augusztus elején elkezdtem barátkozni a cégekkel, nézegettem a honlapokat, a kisokost, és ha elaludt a csöppség elkezdtem írni a Cover letter-t - a továbbiakban csak kísérő levelet. Ugyanis itt – mint ahogy a kisokosból kiderült – nem úgy keresünk munkát, hogy találunk egy üres pozit, és elküldjük a CV-t.  (Nekünk ugye munka kell, nekik ember, találkozzunk, és álljunk össze, mint két kicsi legó. Gondolhatnánk elsőre.) Itt Dániában megkeressük a pozit – ami nagyon nagy valószínűséggel szélenergiával, gázzal, vagy olajjal lesz kapcsolatos – és írunk egy kísérő levelet, amit kifejezetten annak a cégnek, arra a pozícióra alkotunk meg. Azt írja a fáma, hogy látnia kell a cégnek, hogy komolyan érdeklődünk, tehát bele kell szőnünk, hogy minket miért érdekel a cég, a cégnek miért jó, ha minket alkalmaz, mindezt úgy, hogy látszódjon, hogy tisztában vagyunk az ottani értékekkel, gondolkodásmóddal. Óvakodjunk – írja – a sablonszövegtől, ugyanis annak láttán jelentkezésünk hamar a nem kívánatos stócba kerül. Nos, ha csak ennyi – gondoltam én – olyan levelet rittyentek, hogy kirakják a HR osztály bejáratánál. Ki is választottam az első céget, megfogalmaztam a levelet (1,5-2 óra alatt), és az önéletrajzommal társítva elküldtem a megadott e-mail címre. Utána irány a játszótér, mosogatás, főzés, stb. Napi egy jelentkezés, ez volt a rendszer, amit kitaláltam magamnak. Idővel belejön az ember, vannak mondatok, amiket át lehet ültetni, így átlagban napi 1 órát foglalkoztam a kereséssel, jelentkezéssel.

Azt beszéltük Fannival, hogy ha felhívnak, akkor megmondom, hogy én bizony szeptember 15. előtt nem vagyok elérhető, nincs olyan munka, ami fontosabb lenne, minthogy a csöppséget nyugodtan be tudjam szokatni a bölcsibe. Utána még egy kis pihenés is jó lenne a sűrű augusztus után, október 1. lenne az ideális. Na, hát teltek a napok, egyre több megírt és elküldött levél tornyosult egyesek és nullák formájában a gépen, egyre megszokottabb lett nekünk a játszótér-otthon útvonal, és egyre közelebb került a szeptember, de még egy megkeresés sem érkezett. Ez csak természetes, nem megy minden azonnal, amúgy is most nagy szabadságolások voltak – mondogattuk. Eljött a szeptember, elkezdtük a bölcsit, és egyre zavaróbb lett ez a nagy csönd a router másik végéről.

A folyamatos jelentkezés mellett felkerestem a Newcomer Service emberét, hogy ugyan szóljon már ehhez valami okosat vagy megnyugtatót. (Utólag hozzá teszem, az első naptól megnyugtatott, hogy itt nagyon keresik a mérnököket, nem kell feltétlenül a dán nyelvtudás, sok a multinacionális cég.) Azt mondta kimaradt egy fontos lépés. Oké, hogy megírom a szerelmes levelet, és elküldöm, de telefonálnom is kell. Dániában nem csak megszokott, de nagyon jó néven veszik, ha telefonon érdeklődünk a pozíció felől. Valóban, mindenhol meg volt adva a felelős manager neve, és telefonszáma. Nem tudom Magyarországon egy manager mit csinálna szerda reggel fél 10-kor, ha felhívná egy ismeretlen, hogy mondjon pár szót a nyitott pozícióról, de Dániában elvileg jó néven veszik. Kipróbáltam, elvégre ezt így kell, és már nagyon frusztrált, hogy egy interjúra sem hívtak be. Bevittem a csöppséget a bölcsibe, hazajöttem, fogtam egy álláshirdetést amire már jelentkeztem, megkerestem a nevet, és telefonszámot, összeszedtem a gondolataimat, és tárcsáztam. Felveszi egy úriember, nyugodtan bemutatkozik, és kérdezi, hogy mit szeretnék. Mondom, hogy ki vagyok, a pozíció érdekelne, lenne-e rám pár perce. Természetesen – feleli. Beszélgettünk a munkáról, az én tapasztalataimról, és, hogy hol lehet közös nevező. A végszó annyi lett, hogy minden nagyon jól hangzik, a dán nyelvtudás hiánya nem probléma, küldjem el a CV-met. Ez csak természetes, azonnal – válaszoltam, és lenyeltem a végéről, hogy azt már egy hónapja megtettem barátom.

Ezentúl a jelentkezések telefonálással kezdődtek, és csak azután a többi. Pár példa a szeptemberi eresztésből: sok telefonszám van, amit nem vesznek fel (nem meglepő, hiszen mindenkinek dolga van, amúgy is egy idegen számot sokan nem vesznek fel), volt egy, ami automatán sms-t küldött (erre csak azután jöttem rá, hogy válaszoltam az sms-re, és a másnapi újra próbálkozásnál ugyanazt az sms-t kaptam meg), volt, ahol nagyon örültek a hívásnak, a dán hiánya nem probléma, küldjem a CV-t minél hamarabb (el is küldtem, de semmi válasz. Később a karriernapon derült ki, hogy egyáltalán nem ilyen embert keresnek), és voltak olyan hívások is természetesen, ahol egyből a tudtomra adták, hogy itt sajnos a dán nyelv elengedhetetlen.

A nagy keresésben belefutottam olyan érdekességbe is, ahol nem kísérő levelet kérnek, hanem videót. A karriernapi brossúra szerint a cégek 27%-a gondolja ezt jobbnak, mint a kísérő levelet. Őszintén szólva nem folytam bele a dologba, nem kezdtem el videós jelentkezéseket gyártani, ahhoz már tényleg rengeteg idő kellene (utána nézni, hogy hogy is néz ki egy ilyen felvétel, berendezni egy sarkot, megírni és elpróbálni a szöveget, hogy egy snitt alatt fel lehessen venni, stb. Készítettem korábban oktatási anyagokat, ahol csak a hangot mondtam alá, de egy 30 perces videó is 3-4 órás előkészületet igényelt.).

Na de nincs minden veszve, gondoltam magamban, és felkerestem egy közvetítő céget. Ők ebben profik, ez a munkájuk, kérnek, amit kérnek, csak segítsenek munkát találni. Az e-mail-emre a következő válasz jött: Köszönjük a megkeresését, de mi csak dánul beszélő mérnökök közvetítését vállaljuk. … Ez a rövid, egyszerű visszautasítás azért hirtelen mellbevágott, és további kérdőjeleket vetett fel az iránt, hogy mekkora esélyem is van vajon itt elhelyezkedni. Viszont ez is csak egy cég a sok közül, nincs értelme ezen forogni, és attól függetlenül, hogy mekkora is az esélyem, biztosan nem nulla.

Nos itt tartunk most. Aki keresett már állást, az tudja, hogy sokszor frusztráló, kimerítő, és reménytelennek tűnő tud lenni az egész. Mivel az idő halad, és sok helyen a nyelvtudás volt a probléma, úgy döntöttem elkezdem a nyelviskolát. Amellett is tudok állást keresni, és legalább elfoglalom magam. Várunk, és reméljük, hogy a következő blogbejegyzés már jó hírrel fog indulni.

*Karriernap

Ezt a dolgot gondoltam még bónuszban megemlítem. Mint mindenhol, itt is van esemény, ami azt célozza meg, hogy a cégek, és a munkakeresők jobban egymásra tudjanak találni, élőben tudjanak beszélni. Itt Karriermesse a neve, szept. 26-án volt. Ezt a dátumot már július elején a fejembe véstem, amikor a Newcomer Service embere mondta, hogy lesz egy ilyen esemény, mindenképp látogassak majd el. A fentebb leírtak miatt egyre jobban vártam, és készültem erre a napra. Vasalónk még nem volt, de ez alkalomból vettünk egyet, ugye nem lehet sehova gyűrött ingben menni. CV-t is nyomtattunk a könyvtárban, felkészültem a cégekből, minden meg volt, hogy 26-án csak úgy gyűjtsem a kártyákat, telefonszámokat, interjú meghívásokat. Ez egy 4 órás program, és ugyan a végéig ott maradtam, körbe jártam, kérdezgettem, beszélgettem a cégekkel, de hamar kiderült, hogy nem itt lesz az, amit keresek. Mindenhol megnyugtattak, hogy a dán nyelv hiánya nem probléma, nagyon keresik a mérnököket, estébé estébé. Majd azzal zárultak a beszélgetések, hogy akkor küldjem el a CV-met a honlapon, és várjak. Az első pár miatyánk után, amit magamban elmondtam, rájöttem, hogy én is voltam a stand másik oldalán anno, és én is pontosan ugyanezt tudtam csak mondani minden jelöltnek. Szóról szóra.

Piszkos anyagiak

Amikor a cégnél meghallották, hogy Dániába költözünk, az azonnali reakció majdnem mindenkinél az volt, hogy „jól teszitek, jobb lesz ott nektek”. Valamiért a skandináv országokat a jóléttel és nyugalommal párosítják az emberek, aminek biztos meg is van az oka. Minden sztereotípia okkal létezik, legalább is szerintem. Természetesen ez is az okok között volt, amiért a költözés mellett döntöttünk. Fanninak ígértek egy szép összegű fizetést, és biztosítottak minket, hogy itt egy fogorvosi fizetésből simán megél egy négy tagú család. Az én fizetésem még meglepetés – gondoltuk – és nem aggódtunk a megélhetés miatt. Amikor elengedtük magunkat, és beszélgettünk a közeli jövőről, számolgattunk, hogy vajon mikor tudunk kocsit venni, mennyivel később tudunk lakáshitelt felvenni, ésatöbbi. Hamar rájön az ember, hogy természetesen itt sincs kolbászból a kerítés. Az albérlet hirdetett árában nincs benne a rezsi, a csöppségnek a bölcsit ugyan támogatják, de az lehet fél év is, mire elbírálják, és akkor is jelentős összeg, egy esős országban az egész családnak újra fel kell ruházkodni, ha nem akar bőrig ázni, és bizony a biciklit is szervizelni kell néha, a két szükséges, új gyerekülésről nem is beszélve. Ha hozzávesszük, hogy már most meg kell venni a karácsonyi haza útra a jegyeket, valamint itt a bolti árakon van egy szolid hármas szorzó, az ember már nem is az autón gondolkozik, hanem a következő havi albérleten, és a bölcsin.

Nagyon számolgatnunk kell, hogy kijöjjünk a hónap végére? Kicsit. Hozzá kellett nyúlni a magyarországi megtakarításunkhoz? Többször is. Erre számítottunk mielőtt kijöttünk? Nem, de nem lepődtünk meg oly nagyon. Pontosan tudom mire gondol ezen a ponton az olvasó. De hiszen csak az egyikőtök dolgozik. Igen, valóban, a matekban van még egy ismeretlen, az én jövőbeni fizetésem. Hogy azután hogy állunk majd, az még kiderül.

Bölcsőde

Ahogy azt korábban említettem a kislányunk szeptembertől elkezdte a bölcsődét. Szülőként - mint ahogy minden dolog az első gyereknél - ez is nagyon új volt számunkra. Vajon szeretni fogja? Vajon kedvelni fogja a nevelőket, fog bent enni, inni, stb? A beszokatás első napjai jól mentek, Fanni ugye dolgozott, én pedig vittem Hédit minden reggel. Nem kellett sietnünk, én még nem dolgoztam, felkeltünk, amikor Hédi felkelt, megreggeliztünk, és elindultunk. Gondosan figyelve a gyerek lelkiállapotára, hogy az első élmények pozitívok legyenek. Első nap másfél órát voltunk bent, játszottunk kicsit, főleg apa ölében. Második nap kicsivel többet, akkor már el-el mászkált apától, játszott egy kicsit, majd vissza. Harmadnap elálmosodott, és mondta a gondozónő, hogy lefekteti aludni. Nem is volt gond, elaludt a csöppség három perc alatt (anyja lánya), én pedig mentem érte miután felkelt. Következő héttől viszont mondták, hogy rövid napokra ott kellene hagyni a csöppséget. Na itt kezdődött a fekete leves. Az edzett, tapasztalt szülők természetesen csak nevetnek az ilyenen, de az első pár sírás megviseli még az embert. Nem könnyű ott hagyni egy szem gyermekünket egy idegen helyen idegen emberekkel, úgy, hogy közben sírva üvölt, és nyújtja felénk a kis kezét mondván: apa miért hagysz itt, itt sírok neked. Fanni azt mondta jó, hogy nem ő csinálja, mert ő is sírva fakadna. Ebben egyet értettünk. Eltelt egy hónap, és a reggeli sírások még meg vannak, de mire kiérek az előtérbe már nem hallani semmit. Délután azt mondják jó napja volt, sokat játszott, és egyre többet eszik, iszik. All-in-all haladunk a dologgal, és reménykedünk, hogy nem lesz rosszabb.

Egy kis érdekesség ebben a témában: van egy online rendszere a bölcsinek, ahol minden reggel, és délután egy koppintással regisztrálnia kell a szülőnek a ki-be lépéseket. Emellett ebben a rendszerben a gondozók regisztrálják a gyermek alvását is, így nap közben bármikor meg tudjuk nézni, hogy most életünk értelme éppen alszik-e, vagy nem, mikor aludt el, és mikor ébredt fel. Nap közben kiírják az üzenő falra, hogy mi volt az aznapi foglalkozás, és csatolnak képeket is. Mondanom sem kell, nagyon meg vagyunk elégedve ezzel a rendszerrel.

Dánia, pörgés, hero-mód

Sokan kérdeztétek – udvariasságból, vagy tényleg érdekelt – hogy hogy vagyunk? Erre általában vagy azt feleltük, hogy jól, vagy, hogy mi a helyzet épp Hédivel (utóbbi erősen befolyásolja az általános családi lelki állapotot). Na én most arra adtam a fejemet, hogy zárásképp megpróbálom átadni, hogy hogyan is vagyunk. Egy lelkiállapotot ugyan nem lehet átadni, főleg nem három hónapét, de ha erősen próbálja az ember, akkor azért elég jól körül lehet írni.

Hero-mód: elsőnek definiálnék egy fogalmat, amit mi Fannival szoktunk mondogatni mióta szülők lettünk. A hero angolul hőst jelent, a hero-mód nálunk pedig azt a lelki állapotot, amikor az ember csak megy előre, nem foglalkozik fáradtsággal, éhséggel, csak egy dolog lebeg a szeme előtt. Nálunk ez olyan esetekben fordult elő, amikor például a csöppség beteg volt, napok óta éjszakázik az ember, de közben megy dolgozni is, és van még pár elintézni valója mind emellett. Amikor harmadik nap hajnalban felkelsz a síró kisbabát megnyugtatni, és tarkón vág, hogy mennyire fáradtnak kellene lenned, de még sem vagy az. Na az a hero-mód. Ezt az állapotot nem lehet sokáig fent tartani, és sokat ki is vesz az emberből.

Na, hogy is vagyunk. Van egy 15 hónapos energiabomba kislányuk, aki épp szokik be a bölcsibe, jön a foga, egyre öntudatosabb, és hamar megunja a játékokat, meséket, helyeket (az otthont is). Van egy anyunk, aki az otthoni GYED-es időszakból átváltott külföldi munkahelyre, ahol angolul kell felelősségteljes orvosi munkát végeznie, nem szereti a hideg időt, se az esőt, viszont biciklivel kell járnia minden reggel, és a főnöke nem igazán beszél angolul csak dánul. Emellett heti kétszer délutáni iskolába kell járnia, mert egy év alatt meg kell tanulnia a nyelvet (ami valljuk be nem lazára vett elvárás). Van egy apunk, aki az elején még csak poénkodott, hogy majd jól otthon marad, amíg anyu hozza haza a pénzt, de ez a vicc realitásba fordult át, és egyre frusztráltabb a helyzettől. Neki is meg kellene tanulnia a nyelvet, mellette állást találnia, a csöppséget hozni-vinni a bölcsibe, meg az otthoni apró-cseprő dolgokat (mosás, főzés, takarítás) meg csinálnia.
Vegyél három ilyen hozzávalót, jól gyúrd össze, rakd egy idegen országba, és a következő helyzetek sülnek ki belőle:
Reggel felöltöztetem a gyereket, előtte kinézek, hogy milyen idő van, és ahhoz mérten választok kabátot, cipőt. Félúton elered az eső, és engem ronggyá áztat, a gyereknek csak a kabátja lett vizes. Ezentúl a táskámban mindig lesz vízálló nadrág, és csak vízálló kabátban indulok el mindenhova (így is lett). Csöppség bölcsiben, hazamegyek, átöltözök, összepakolom a csatateret amit az otthonunknak nevezünk, hogy amint Hédi hazajött újra kreatív tudjon lenni, és a cipő egyik fele a mosógépben végezze, a másik a szennyestartóban, a fajáték a konyhapultra kerüljön, és minden lego darab egyenletesen legyen szétszórva a nagy szobában. Utóbbi, fontos, mert ha a szülők hajnalban kijönnek valamiért, akkor legyen nekik talpalávaló. Fanni a munkában ül a szokásos heti eligazításon, ami természetesen dánul van, de (remélhetőleg…) semmi fontos nem hangzik el rajta, de a végén azért 2 percben összefoglalják neki angolul is az elhangzottakat. Jönnek-mennek a betegek, beugrik a főnök, mond valamit dánul, majd megkérdi Fannit, hogy értette-e. Erre azt feleli kedves feleségem, hogy nem. Én itthon teszek-veszek, és becsöngetnek, hogy mi bizony áztatjuk az alattunk lévőt. Hát ez isteni – gondoltam magamban – és kérdeztem, hogy mi a teendő. Semmi – felelik. Miért, rizset fog termeszteni kedves lakó a fürdőjében? Nem, csinálnak egy pár fotót, megkeresik a biztosítót, és az majd az megmondja, hogy mi a teendő. (És valóban. A procedúra ezután még hetekig húzódott, de nekünk az égvilágon semmit sem kellett csinálni. Egyszer jöttek szólni, hogy délután 1-ig ne nyissam ki a fürdőben a csapot, mert alattunk szerelnek. Ennyi. Azóta sem hallottunk a dolog felől. Az alattunk lakó néni pedig kedvesen köszön azóta is, vélhetően nincsen semmi baj.) Délután vízálló öltözékben eltekerek a csöppségért, majd beugrunk anyuhoz, hogy ők még találkozzanak, mivel anyu megy este fél8-ig iskolába. Beszélünk 20 percet, és együtt elindulunk a rendelőből. Anyu jobbra az iskolába, mi pedig egyenesen, haza. Előtte még irány a bolt. Venni kell egy-két dolgot. Egy gyerekkel, akinek nincs ehhez sok kedve. És ezt bizony a tudtomra is adja. Valamint mindenkinek, aki a boltban van. Gyorsan megveszem, amit kell, beállunk a kasszához, felpakolom a dolgokat, Hédi közben elszalad. Utána megyek, felveszem, várunk. Lecsippantanak minden terméket, mondják mennyi az összeg. Lerakom a gézengúzt, elő a pénztárcát, gyereket visszahúzom, fizetek, elkezdek pakolni, gyereket felveszem, fél kézzel pakolás, majd irány haza. Természetesen biciklin. Érzem, hogy olyan combom lesz egy év alatt, mint egy tour de france-os versenyzőnek. Otthon uzsonna, és egy kis játék. Megjön anya 7:30 körül, aki utoljára reggel 7-kor volt otthon, és ő is eszik egy kicsit. Kimaradt egy-két dolog a vásárlásnál. Öltözünk, öltöztetjük a kicsit, és irány a bolt. Hazafelé megbeszéljük, hogy ki sétál fel a lépcsőn a másodikra a gyerekkel, és ki a szatyorral. Esti zuhany, vacsora, és alvás. Amint Hédi elaludt, anya az ágyban még megcsinálja a napi 20 perc plusz dán tanulását telefonon. (Ne kérdezzétek, hogy bírja, fogalmam sincs.)

Ennyi. Természetesen nem így néz ki minden napunk, de akadnak könnyebb és nehezebb időszakok. Szülőnek lenni nem kutya, idegen országban letelepedni nem sétagalopp, a kettő együtt viszont már-már extrém sportnak tűnik számomra. Így már talán érthető miért feszegettem az elején a hero-mód kifejezést. Minden nap egy kihívásnak tűnik, gyakran érezzük, hogy hero-módban vagyunk, de nem érezzük úgy, hogy gyűlnének a felhők a fejünk fölött, vagy merülnénk kifele. Csak egymásra számíthatunk, ez természetesen összekovácsolt minket elég erősen. Mindenkinek van saját ideje, amikor kicsit egyedül lehet, és azt csinálhat, amit akar. Ez nálam a szombat reggeli úszás. Úszok egy órát, majd beülök a szaunába egyszer vagy kétszer. Próbálok ilyenkor arra gondolni, hogy a vízzel együtt kiizzadom a heti feszültséget, kimerültséget, kudarcokat. Anyunak ez a vasárnap reggeli jóga. Az elmondása alapján neki is hasonló szerepet tölt be ez a tevékenység, mint nekem. Mindkettőnknek van egy biztos pont a héten, amit várhatunk, amit végül is a másiktól kapunk, hiszen addig a másiknak bébiszitterkedni kell. Ez a rendszer nagyon jó hatásúnak bizonyult mindkettőnk lelkiállapotára, és a kapcsolatunkra is.

A teljesebb képért meginterjúvoltam a résztvevőket, hogyan is érzik magukat itt a krumpli és disznóhús országában:

Hédi: „Ka-ka-ka-ka. Ba-ba-ba-ba….ba.” (Ez nyers fordításban annyit tesz, hogy: Nem rossz, nem rossz a hely. Apa pár napra minden héten elvisz egy játszóházba, ahol ott is hagy (?!). Furcsa egy hely. Minden gyereket ott hagynak a szülők, majd délután visszajönnek értük. Lefogadom addig ők egy jobb játszóházba mennek… A kaja elmegy, de lehetne jobb is. Mindig ezt a magvas feketekenyeret adják. A játékok elmennek, lehetne több is. Na meg kevesebb gyerek. Az alvást szeretem, ott csönd, és nyugalom van. A szülők néha furcsán viselkednek, ilyeneket mondanak, hogy: nem szabad, ez nem játék, tedd azt le, ne edd meg a kavicsot. Erről még le kell szoktatnom őket, de a szülőnevelés bizony kemény meló. A nagyszülők ebben nagy segítség voltak, de ők meg beköltöztek apa és anya telefonjába.

Apa: „A város nyugis, kisebb a forgalom, sokat bringázunk, csak ne lenne ennyi emelkedő Esbjerg-ben. A munkakeresés egyelőre sokkal nehezebbnek tűnik, mint azt első gondoltam, és még a sör is drágább.„

Anya: „A munka az elején nagyon nehéz volt, nehéz volt a nyelvi akadály, ami köztem és a főnökeim között van, de ahogy a cégnél is ígérték, minden héttel egyre könnyebb, én egyre jobban beszélek dánul, ők pedig angolul. Az asszisztensemnek sokat köszönhetetek, ő könnyebbé tette az első hónapjaimat. De amint lesz egy szusszanásnyi időm mesélek bővebben az én lelki dolgaimról is. A nyelviskola a város másik végén van, biciklivel nem egy leányálom, oda úton 4,5 km folyamatos emelkedő és pluszban 2 vasúti felüljáró teszi izgalmassá a helyzetet, visszafelé persze ebből adódon lejtő van (szuper - gondolhatja az olvasó), de általában olyan szembeszéllel, hogy legalább annyira nehéz tekerni lefelé is, mint felfelé volt. De van lazac. Finom lazac. És itt vannak velem a Kovácsaim is, szóval minden rendben. :) "

A bejegyzés végét pár érdekesség morzsával gondoltam zárni:

*Sok idős embert figyeltem meg, aki pipázik. Azt hittem, ez egy rég elfeledett, múltszázadi dolog, de itt sokan tartják még életben ezt a tradíciót.

*A könyvtárban nem csak könyveket lehet kölcsönözni, de játékokat is. Erre véletlenül jöttünk rá, és kölcsönöztünk is Hédinek egy doboz LEGO-t hirtelen. Itt a sztorinak viszont nincs vége, ugyanis az a szoba, ahonnan kölcsönöztük a játékot, csak hétfőn tart nyitva, és heti váltásban van ott jelen egy logopédus, egy fizioterapeuta, és egy általános gondozónő, akik ingyen és bérmentve foglalkoznak a lurkóddal, és utána konzultálnak veled, hogy láttak-e valami problémát/fejleszteni valót. Azt már korábban is hallottam, hogy heti vagy havi egyszer (nem tudom pontosan) van ingyenes ügyvédi tanácsadás. Előre fel kell iratkozni természetesen, de szerintem ez egy nagy plusz.

*Volt olyan, – most minden magyar olvasónk kapaszkodjon meg egy üveg pálinkában, és egy füzér pirosparikában – hogy amikor végére értek egy útépítésnek itt Dániában, bizony nem költötték el az összes erre szánt pénzt, és … visszaadták. Visszaadták a kormánynak. Bizony. Nincs további hozzáfűzni valóm.

*Ha a dokid felír egy gyógyszert, akkor te arról nem kapsz se receptet, se semmilyen papírt, csak a rendszerben a CPR számodhoz van rendelve. Amikor bemész bármelyik patikába, és odaadod a CPR kártyádat, már adják is a gyógyszert.

*A hivatalos ügyintézésnél sokszor nem kell bemenned semmilyen hivatalba. Van egy online portál, ahonnan rengeteg mindent el tudsz intézni adózástól kezdve, jogi dolgokon át egészen az egészségügyi biztosításig. Az itt küldött e-mail (nem minden esetben, de van, hogy igen) hivatalos dokumentumnak számít, mintha bementél volna, és kitöltöttél, aláírtál volna egy nyomtatványt. Lehet ezt már korábban írtam, de Esbjerg-ben nincsen adóhivatali iroda. Nincsen egy épület, ahova bemehetnél, hogy sorszámot húzz, majd várakozz órákat, hogy végül azt mondják: ezt mi nem tudjuk elintézni, át kell fáradnia a tb-hez.

Ennyi lettem volna, ne feledjétek a bejegyzés 3. mondatát.