Hőzimőzi

Soha ne mondd, hogy soha, avagy, hogy kerültem Dániába, és kezdtem el dolgozni marketingesként/HR-esként mérnöki végzettséggel a feleségem cégénél, aki fogorvos.

Az élet mindig tud újat mutatni, és nem úgy, mint egy tv, ahol kedvére dönt az ember a műsorok között, hanem inkább, mint egy masiniszta, aki unott közönnyel bejelenti, hogy merre megy tovább a vonat. Miután édesanyám vegyészeti végzettséggel és munkatapasztalattal a számítógépek felé vette az irányt, továbbképezte magát, majd egy kórházban volt sokáig rendszergazda, ezután volt biztosítási ügynök, és jelenleg ügyvédi irodában dolgozik, gondolhattam volna gyerekkoromtól fogva, hogy attól, hogy mérnöknek tanulok, és dolgoztam is ebben a szakmában, egyáltalán nem biztos, hogy csak a fogaskerekek fognak az utamba gurulni. És így is lett. De, mint korábban említettem: soha ne mondd, hogy soha.

Miután jó ideig nem posztoltunk semmit a blogra, és Fanni úgy döntött, erőt vesz magán, én is kedvet kaptam, hogy írjak egy kicsit újdonsült szeles-esős otthonunkból. Miért nem írtunk jó ideig? Egyszerű. Nem volt mit írni. Fanni dolgozott, Hédi a bölcsiben irányította a dolgokat, én meg a soha véget nem érő álláskeresés spiráljában voltam elveszve.

Magyarország vs Dánia, Dánia vs Magyarország. Otthon leéltünk 27-28 évet, annak minden kalandjával, és tanulságával együtt. Itthon kicsivel többet, mint egy évet töltöttünk, ami valljuk be nem egy nagy mintavétel a magyarországihoz képest. Kb. egy harmincada. Jobban mondva... Felnőttkorunknak egy tizede, de ha az egyetemi éveket nem számoljuk (ami talán jogos) akkor átlagosan negyede. Szülőként töltött időnknek pedig fele. Így nézve már kicsit máshogy nyom a latba az az egy év. Amúgy is, egy gyorstalpalónál nem az idő hossza számít, hanem a pofonok száma.

Nem tudunk dönteni, hogy menjünk haza vagy maradjunk itthon. Egyszer házakat nézünk nagy városok közelében, kicsivel később nekem munkát nagyvárosokban, utána pedig annak jár utána Fanni, hogy ha hazaköltözünk honnan és mennyi GYED járna, ha terhes lenne (következő kis Kovács teljesen külön téma, nem férne bele ebbe a bejegyzésbe). Aki követi a blogot, annak talán ez nem meglepetés. Az egész Dánia dolog teljesen random történt, olyan hirtelen, és előzetes bejelentés nélkül, mint amikor a főnök behív az irodájába, hogy beszélni akar veled, és kirúg. Csak itt most fel vagy véve. Nem tervezgettük sokáig, hogy Skandináviában telepszünk le, és nem is küzdöttünk azért, hogy sikerüljön. Így ez nem egy nehezen elért álom volt, hanem egy nagyon jó lehetőség, amit megragadtunk. Miért is érdekes az a kérdés, hogy minek nevezzük a gyereket? Mert attól függően, hogy hogy gondolkozunk róla, fogunk cselekedni. És ez befolyásolja a mindennapjainkat, ami pedig mi más is volna, mint egymásután téve a rövidke kis életünk.
 

Sokszor megkaptuk, hogy: „Miért nem jöttök haza, itthon tudjátok a nyelvet, mindkettőtöknek lenne munkája, és nem lenne ennyi kérdőjel az életetekben?” Nos, aki így gondolja, annak remélem, hogy nincs a következő üzenetekkel bíró idézetek közül egy valahova kiposztolva/felfestve/tetoválva: teher alatt nő a pálma, hibáinkból tanulunk, légy bátor, fogadd el az élet kihívásait, soha ne add fel, minden okkal történik stb. (tudnám folytatni, de biztos vagyok benne, hogy átjött az üzenet).

A szemfülesek észrevették, hogy otthont és itthont használok, ennek pedig elég prózai oka van – mondhatni klisé – nekünk bebizonyosodott éles teszten, hogy az otthon ott van, ahol hárman vagyunk. Nem szükséges hozzá egy fix helyen felépített épület.

Na de mit jelent ezeken kívül még a mi életünkben, hogy soha ne mondd, hogy soha.

Migráns élet: Magyarországon magyar gyerekként, magyar szülőkkel, magyar iskolatársakkal és később magyar munkatársakkal a migráns szóval (nem, hogy a migránsokkal) csak a tévében találkoztam egészen huszoniksz éves koromig. Tipikusan az az élethelyzet, amiben nem tudtam elképzelni magamat valaha is. Miért mennék másik országba, ahol nem beszélem a nyelvet, nincsenek barátaim és családom? Nagyon hidegnek és magányosnak tűnt volna ez az ötlet. És még is itt vagyunk Dániában, Fanni Dánia egyik legnagyobb fogászati hálózatában dolgozik, amit németek irányítanak, és van dán, német és arab kollégája/kolléganője. Hédire a bölcsiben dán gondozónők vigyáznak, és szerintem legalább 6 féle nemzetiségű csoporttársa van.

Esti iskola: na ezt a fogalmat már tényleg csak a filmekhez tudom kötni. Konkrétan előttem van az örökösen ismétlődő jelent: amerikában az illegális mexikói bevándorlók az esti iskolában a padban ülve ismétlik a tanár után, hogy My name is… Ezek a karakterek mindig a legsanyarúbb sorsú emberek voltak a történetben, akiket sajnálunk, szánunk ugyan, de persze tiszteljük a kitartásukat..
Na, ha valaki azt mondja nekem 4 éve, hogy nemsokára én is egy olyan padban fogok ülni, és idegen nyelvet próbálok tanulni 28 éves fejjel, biztos, hogy elkísérem a legközelebbi padhoz, hogy üljön le egy kicsit, és igyon valami cukrosat. De, mint azt a mellékelt ábra mutatja, minden héten beülök abba a padba, és elismétlem a dán számokat a többiekkel együtt egytől tízig, valamint be is mutatkozom, csak itt a My name is… helyett Jeg hedder…-t kell mondani. Kívül esik a komfort zónámon? Szerintem egyértelmű. Fura az érzés, amikor felszólítanak, és fel kell olvasnod egy szöveg részt, és úgy érzed magad, mint alsó tagozatban? Nagyon. Szánni való emberek vannak a csoportban. Egyáltalán nem. Van olyan, aki takarítóként azért jár oda tanulni, hogy jobb állást kapjon, mert a kisfiáról kell gondoskodnia? Igen. Eljátssza a hattyú halálát? Nem. Folyamatosan alakul bennem a bevándorló emberekről alkotott képem? Igen.

Munka: Jómagam gimnázium alatt eldöntöttem, hogy mérnök leszek, de szimplán csak azért, mert tetszett/ment a fizika és a matek. Elkezdtem, majd elvégeztem az egyetemet, és minden jel arra utalt, hogy nem sokat leszek munkanélküli.

(*Fun story: az első munkahelyemen volt egy kollégám, aki ugyancsak frissen diplomázott volt, és mesélte, hogy ő biz’ elment a munkanélkülibe, hiszen ugye nincs munkája, most végzett az egyetemen. Miután meghallották, hogy mérnök, nem vették komolyan, és mondták neki, hogy ne hülyéskedjen itt, van nekik épp elég dolguk.)
Röviden, eszembe se jutott, hogy két munka között ne annyi idő teljen el, amennyit én szeretnék. Az évek alatt azért megtaláltak fejvadászok, voltam interjúkon, valahova felvettek volna, valahova nem, de legmerészebb rémálmomban sem gondoltam volna, hogy valaha munka nélkül maradok, ha csak nem történik valami baleset. De az a bizonyos masiniszta nem szeretné, ha az utasok unalmasnak találnák a járatot, ezért bizony belerakott pár csavart és vágányváltást az útitervbe. Így történt, hogy hivatalosan is több mint egy éve vagyunk itt, és egyetlen egy mérnöki interjúm sem volt. Most dolgozom együtt a hatodik (!) emberrel, aki dán, szakmabeli, és próbál nekem segíteni munkát találni, de valahogy még nem sikerült hatost dobni.
Hogy tudja ezt az ember feldolgozni, ha szó szerint mindenét beáldozta erre a lapra, és családapaként nem tud elkezdeni dolgozni? Semmiképpen sem félvállról. Voltam depressziós, kétségbeesett, újra elszánt, majd megint lent, megint fent, és így tovább. De ahogy korábban említettem, gyorstalpaló.
Sokat tanultam arról, hogy hogyan is bírom a visszautasítást/kudarcokat. Meddig tudok menni, ha nincsen semmi bíztató tényező. Mennyire vagyok makacs/dacos, és ez milyen hatással van a döntéseimre (ezt mondjuk a feleségem helyből megmondta volna, nem kell nekem ahhoz nekifutni). Mi tartja bennem a lelket, mi motivál egy ilyen nehéz időszakban. Mennyire tudok támaszkodni arra a személyre, aki ország-világ és a család/barátok előtt azt ígérte: jóban rosszban. Mennyire tudom félrerakni a büszkeségem, ha szükséges. Egy szóval, önismereti gyorsított kurzus.

Na jól van Imi, egyszer azt mondod, hogy nem tudjátok hazajöttök-e, utána meg azt, hogy depressziós voltál, és az istennek nem találsz munkát. A dán sós levegő egy év alatt kicsit korrodálta a fogaskerekeket? Vagy a szalonna és pálinka elvonási tünetei jelentkeznek?

A kérdés jogos, de mi is csak gyarló halandók vagyunk, és nem tudjuk ledobni a remény láncát. Mint amikor nem nyertél a lottón, de jövő héten is megjátszod azokat a számokat, mert mi van, ha pont most jönnek be? Vagy a szerencsejátékosok, amikor a gép nem adja a cseresznyét, de mivel már régóta nem adta, ezért most már jönnie kell…
Nos a mi helyzetünk hasonló, de azért amíg mi várunk a metaforikus cseresznyére, azért kapunk is valamit. Sok olyan dolgot tapasztaltunk Dániában, ami ellensúlyozza ezt a kilátástalannak tűnő álláskeresési abszurdumot/rémálmot.

Biztonság és biztosítás: ha Dániába költözik az ember, biztosan hallani fogja, hogy az itt élő emberek nyugodtabbak, és hogy majdhogynem a biciklijükre is biztosítást kötnek. Valóban komolyabban veszik a biztosításokat, de ennek élvezik is minden előnyét. Úgy alakult, hogy mi is kaptunk ízelítőt ezekből a szituációkból.
Szituáció1: korábban írtuk, hogy beköltözés után kicsivel mosolyogva mondta az alsó szomszéd, hogy áztatjuk. Otthon az ember ilyenkor hívhatja a vizest, a biztosítót, jöhetnek vizsgálódni, majd elmondják, hogy mit találtak, és egy kis dobpergés után bejelentik, hogy a biztosító állja-e a költségeket, és miért nem vagy igen. Itt szó szerint semmi dolgunk nem volt a problémával, azon kívül, hogy egyszer beengedtük a szerelőt amíg megvizsgálta a zuhanyzónkat. A vízszerelő csinált pár képet, és onnantól mindent intézett a cége a biztosítóval.
Szituáció2: Autót vettünk, és biztosítást kötöttünk rá. Illetve jött az autóval, nem volt olyan kérdés, hogy milyen csomagot szeretnétek, stb. Pár hónap múlva, az autópályán haza fele jövet késő este, egyszer csak tudatosult bennem, hogy mi az a dolog, amit nem tudok hová tenni, miért olyan furcsa most vezetni. Nem volt világítás a kocsin. Tanakodtunk, hogy a maradék utat tegyük-e meg így, nincs már sok hátra, de rövid megbeszélés után félre álltunk az első pihenőben. Kikerestük az autómentő számát, és felhívtuk őket. Tömören, érthetően vázoltam a helyzetet, és annak ellenére, hogy vasárnap este 11 óra volt, a diszpécser srác a helyzet magaslatáról leszólt, hogy mindjárt érkezik a segítség. Hédi szerencsére az igazak álmát aludta a gyerekülésben, úgyhogy nem stresszes volt a helyzet, inkább csak nyűg. Pár perc után hívott az autómentő, hogy érkezik, csak mivel szemből jön, ezért kicsit túl kell mennie, hogy le tudjon hajtani az autópályáról. Eddig a szolgáltatás kifogástalan, a probléma jelzésétől számítva 4 percben belül úton volt a segítség. Uszkve 20 perc múlva leparkol mellénk az autómentő, és bemutatkozik. Mondom mi a baj, meg hogy van egy 2 éves téli álmot alvó kismackónk a kocsiban. Tudomásul vette, majd mondta, hogy kapcsoljam fel a lámpát, hadd nézze meg. Megtettem, újdonsült barátunk megbizonyosodott róla, hogy a hiba a mi készülékünkben van, majd felnyitotta a motorháztetőt. Magamban azt mondtam, hogy ne fussuk már itt a felesleges köröket, vasárnap van, este van, pattintsuk fel hátra az autót, és menjen mindenki aludni. Közben elkezdett esni egy kis aprószemű eső. Kolléga még mindig a motorháztető alatt foglalatoskodik. Pár perc után pedig közli velem, hogy az egyik égőt miután megmozgatta jó lett, a másikat pedig kicserélte, de amint lehet menjek el a szervizbe és cseréltessem ki mindkettőt, mert ha az egyik kiégett a másiknak sincs már sok hátra. Mielőtt elköszöntünk, hozzá tette, hogy azért áztatta a háta alsó felét az esőben, mert neki is vannak gyermekei, és nem akarta, hogy felébredjen a pici amíg átrakjuk egyik kocsiból a másikba. Ez a számomra 5 csillagos szolgáltatás teljesen fedezve volt a biztosító által. És mivel ez az autó vétel után kevesebb mint fél évvel történt, az égőket is ingyen cserélték.

Na jó, ha csőtörésed van, vagy az út szélén maradsz hajnalban, akkor nyugodt lehetsz a sorsod és pénztárcád felől, de ez adná a dánok Buddha szintű lelki nyugalmát? Aligha.
Mi van még? Pár példa biztosításokról, amit nem kötelező kötni: biztosítás, ami fedezi ha a gyermeked vendégségben benti focizni szeretett volna, és nullára vágja a vendéglátó fél falnyi HD-8K-Pro tévéjét, vagy leönti a burmai nyaralásból származó majd’ felbecsülhetetlen zebra szőnyeget. Házvásárlásnál biztosítás az előre nem látható problémákra. Beköltöztél, és utána derült ki, hogy a csövek meg vannak rottyanva? A pénz miatt ne fájjon a fejed. Olyan szinten ne fájjon a fejed, hogy a szerelők az ottlétük alatt használt áramot maguk fizetik.
Ezek után gondolhatjuk, hogy természetesen telefonra, biciklire, autóra, lakásra, bármire tudunk biztosítást kötni. De szerény véleményem szerint nem ez a legérdekesebb aspektusa az egész biztosítás biznisznek. Hanem hogy tudsz munkanélküli biztosítást kötni, tehát ha neadj’ isten elveszted a bevételi forrásodat, nem szükséges kapkodnod vagy stresszelned. Olyan szinten, hogy akár 2 évig kapod a fizetésed akár 90%-át. Igaz ehhez most már megadott számú jelentkezést kell elküldened egy hónapban, de ha a befektetett idő és energia megtérülését nézzük, akkor még mindig jócskán pluszban vagyunk. Mit jelenthet ez hosszú távon? Egy havi befizetett összegért nem csak azt a lehetőséget vásároljuk meg, hogy baj esetén két évig biztosítva vagyunk, hanem megszabadulunk attól a stressztől/lelki tehertől, hogy márpedig nekünk a munkánkra szükségünk van, különben mi lesz!?
Nagyon sok embert láttam – és biztosra veszem, hogy mindenki rajtam kívül – akiknek a munkahely elvesztése, mint egy örökös pallos lebegett a fejük fölött. Emiatt véresen komolyan vesznek minden problémát, és a végletekig próbálják hárítani a felelősséget magukról, ha esetleg hibáznak. Nagyon korán mennek munkába, és későn jönnek el – még ha nem is tudnak folyamatosan csak dolgozni, hiszen nem gépek – nehogy valaki felrója nekik a munkaidő megkurtítását. Nem segítenek a kollégáknak, vagy éppen nem tanítják be rendesen az újonnan érkezőket, hiszen lehet az a valaki eléjük kerül, és akkor veszélyben van a megélhetésük. Ez a fajta gondolkodásmód és lelkiállapot totálisan lehetetlenné teszi, hogy valaki esetleg élvezze a munkáját, és egészen biztos, hogy kihat a munkán kívüli életre és az egészségre is.
Nem merném teljes bizonyosággal állítani, hogy a dánok ezért viszik a gyerekeket bölcsibe átlagosan 8 órakor, vagy kicsivel utána, és hogy ezért van a délutáni csúcs 5 óra helyett 3:30 körül, mert nem vagyok dán. Ezek csak megfigyelések. De ahogy azt sok cikkben és prospektusban is megemlítik, a dánok valóban sokkal nyugodtabbak mind a munkán kívül és belül. Ennek oka biztos, hogy ilyen kultúrában nőttek fel, de az sem hátráltató tényező, hogy ilyen kapcsolatot tudnak kialakítani azzal az intézménnyel, ahol az életük körülbelüli egy harmadát töltik. Hogy látom én a munkakultúrát Dániában? Kicsivel lentebb erről is bővebben írok.

Vezetés: ehhez a részhez már nagyon régóta gyűjtöm fejben a gondolatokat, és próbáltam mentális cetliket készíteni, hogy úgy adjam át a különbségeket, ahogy én látom. Ugyanis a különbség számomra hatalmas. Azt már korábban írtam, hogy bringásként az ember teljes biztonságban érzi magát az utakon, ugyanis az autósok maximálian odafigyelnek rájuk, de az elmúlt négy hónapban ízelítőt kaptam abból, hogy egymásra hogy figyelnek oda.
Autót vezetni felelősség. Az ember beül egy hatalmas teljesítményre képes 1-1,5 tonnás acélszerkezetbe, és konkrétan azt csinál a beindítást követően, amit csak szeretne. A táblák, és útjelzések csak akkor érnek többet a MÉH-ben számított értéküktől, ha az ember odafigyel rájuk. Éppen ezért nyugodtabb az ember, ha azt látja az utakon, hogy az autós képes a biciklis mögött menni 2-3 percig is hanem tudja megelőzni biztonsággal (nem egyáltalán, hanem biztonsággal), és nem ledudálja az útról amiért ott közlekedik. (Majdnem 5 évig bicikliztem munkába Debrecenben, kaptam hideget és meleget is ez idő alatt.) Vagy ha nem hall dudálást se a reggeli se a délutáni csúcsban egy év alatt. Zöldre váltott a lámpa, és nem indultál azonnal? Esetleg elméláztál, és eltelt pár másodperc? Velem előfordult már, és az ég világon semmi nem történt. Egy rövid dudaszó sem hagyta el a mögöttem várakozó autóst. 40-nel mész, és nem 55-tel az 50-es szakaszon? Nem dől össze a világ, senki nem fog szembe sávban kettesben nagy gázzal megelőzni, hogy gyorsabban érjen oda a következő piroshoz. Már-már olyan érzés itt vezetni, mintha az embereknek nem törne derékba az élete attól, ha valaki más miatt pár perccel később érne oda, ahova szeretne (bocsi a költői túlkapásért, de nagyon sokszor éreztem így magam Debrecenben, amikor mások dudálnak, mutogatnak, ordibálnak, előznek, villognak városon belül, vagy éppen kívül).
Ennek a nyugalomnak talán egy komikus megnyilvánulása történt tavaly nyáron, amikor éppen Hédit toltam babakocsiban, és egy kereszteződéshez értünk. A következő zajlott le: a mi utcánkról egyenesen szeretett volna tovább menni egy autó, és jobbról pedig kanyarodott a mi utcánkra egy másik. Amikor majdnem szembe értek, mind a kettő autó hirtelen megállt, és lehúzták az ablakot. Én gyorsan megfordítottam a babakocsit, nincs szüksége a csöppségnek azt hallani, ami itt fog következni. Miután nem hallottam semmi kiabálást, vagy dudálást, megfordultam, és azt látom, hogy a két sofőr – egy férfi és egy idősebb nő – beszélgetnek. Mintha a bevásárlókocsi tologatás közben találkoztak volna. Ez idáig még talán csak érdekes, de a jobbról kanyarodó autó mögött volt egy másik, aki szintúgy kanyarodott volna a mi utcánkra. És hát mit tudott mit tenni, várt. Két régen találkozott vezetőnk még mindig diskurál. A legnagyobb nyugalomban. Harmadik fél vár. Én megfigyelek. Hédi a műanyag játékát rágja. Pont, mint egy western jelentben. Kis idő múlva valószínűleg kimerítették az összes témát, és észrevették, hogy várnak rájuk, így tovább hajtottak egyet intve a várakozó harmadik félnek. Aki vissza intett, és egyesbe rakva a váltót gázt adott. Ez a szituáció már biztos sok dánnak is sok lett volna, de na.
Mivel pár hónapja autópályán is vezetek, ezért volt szerencsém abba is belekóstolni. Legnagyobb különbség: azon esetek száma, amikor magadban, vagy a melletted ülőnek azt mondod: ez normális?!? Értem ez alatt az összes hirtelen előzést, levillogást, leszorítást, hirtelen fékezést, és barátait. Biztos vagyok benne, hogy aki vezetett már párszor otthon autópályán az tudja mire gondolok. És milyen érzés Dániában autópályán közlekedni? Sokkal eseménytelenebb.
50 percet vezetek reggel, és ugyanannyit délután, heti kétszer, pár hónapja (pár hét kivételével). Ez idő alatt a legnagyobb atrocitás, ami ért, az egy hirtelen sávváltás volt, amit pont előttem csináltak, és ugyan hirtelen kellett fékeznem, de nem satufékkel. A kolléga elnézte a lehajtót.
130-as táblánál átlag 125-tel mennek az emberek (talán tudják, hogy 100km-en nem jelent 2 percet sem a különbség), és erősen jobbra tartanak. Ezt néha már feleslegesen komolyan veszik, ugyanis kimennek a külső sávba akkor is, ha nem jön mögöttük senki, és fél perc múlva újra előzni fognak. A belső sávban, kamion sor előzése közben ért már mögém BMW, Mercedes, Tesla, Porsche, és egytől egyig mindegyik meg tudta várni, amíg megelőzöm a sort egyetlen villantás nélkül. Egyetlen rossz tulajdonságot véltem ez idáig felfedezni a dánok vezetési stílusában, ez pedig a kis féktávolság amikor be- vagy visszasorolnak eléd. Olyan közel tudnak eléd bejönni a sávba, hogy ha valamiért vészfékezniük kellene, akkor 4 méteren kellene megállítanom a kis Dacia-mat, aminek nem biztos, hogy olyan fékezési képességei vannak, mint az ő Audijának, vagy Teslájának. De a fent említett kultúra fenntartása miatt ezt az egy dolgot az ember simán elnézi, és kicsivel jobban figyel, amikor bejönnek elé.

Munkakultúra: Nos a kultúra előtt még meg kell említenem a történelmet, mert én helyzetemből fakadóan kicsit árnyalva tudok beszélni a dánok munkabeli szokásairól. Töri: miután február környékén sehogy sem találtam munkát, de még csak egy interjúra sem hívtak be, jeleztük Fanni főnökeinek, hogy szép volt, jó volt, de lehet mi itt lőjük a bulit. Azt mondták, megértik, de várjunk egy kicsit, megpróbálnak kitalálni valamit, hiszen nagyon fontosak vagyunk számukra, és nem szeretnének minket elveszíteni. Lefordítva: nem szeretnék Fannit elveszíteni, mert akkora a fogorvos hiány Dániában, mint … Ezenfelül pedig, ahol mi lakunk (Esbjerg) oda hihetetlen nehezen találtak embert, úgyhogy nemes egyszerűséggel kreáltak nekem egy pozit.
És harmadik napon mondá’ főni: holnaptól nagyon nagy szükségünk van egy magyar srácra a marketing osztályra, de mellette tudjon külföldi fogorvosokat is toborozni. … És Imrének lészen munka.
Akármennyire is banálisan hangzik, így történt. Azért jó fejek voltak, és nem így tálalták.
Ez történt márc. 15-én, és 16-ától beütött a Covid, így pár hónapig otthon ültem fizuval, de teendő nélkül. Mit is takar ez a pozi ezzel a marketing meg toborzás katyvasszal? Tőlünk 80 km-re van Kolding városa, ahol van a cég marketing osztálya az ottani klinikával egy folyosón. Heti két napot járok oda „kisegíteni”, ami jelent mindenféle adminisztratív, monoton melót, valamint néha photoshop-polást, és videó szerkesztést. Egy kis irodában ülünk 5-en, ebből egy tanuló, egy srác meg nem is a cégnél dolgozik, csak jóban van a főnökkel, és bejár oda melózni. Tehát tulajdonképpen van egy főnököm meg egy kollégám. Úgy kellettem szerintem a fejükre, mint a korpa, de azért nagyon kedvesek és támogatóak minden nap. A maradék 3 napban otthonról dolgozom, külföldi fogorvosokat toborzok, és interjúztatok. (Soha ne mondd, hogy soha: attól, hogy egyetlen egy interjúra sem tudsz bejutni, még lehet, hogy pár hét múlva te fogsz interjúztatni. Gotta love the irony.) Ahhoz képest ahogy a fogorvos toborzást elképzeltem, egész sok embert sikerült elérni, és eljuttatni az első körre.
Ezért írtam, hogy „helyzetemből fakadóan kicsit árnyalva tudok beszélni a dánok munkabeli szokásairól”, mert ugyan dánokkal dolgozom, látom, hogy dolgoznak, de felém nincsenek elvárásaik, és heti kétszer 6 órát vagyok velük. Milyen egy munkanap? Először is – meglepő lesz – nagyon nyugis. Az emberek nyugodtak, pedig ahogy elnézem a teendők listáját, van mit csinálniuk. Bármikor felállnak, odajönnek segíteni. Biztosra mennek, hogy megértsd mi a feladat, és ha mondjuk elrontottál valamit, akkor gond nélkül elmondják újra, vagy megmutatják, hogy hogyan is kellene. Amíg megcsinálod, amit kell, teljesen szabad kezet kapsz. Viszont nem nagyon van például trécselés, munkakerülés. Mivel akkor mész haza, amikor szeretnél, és nincsen szemöldök ráncolás, ha tényleg leteszed a lantot 3kor, és mész haza a családodhoz, így nincs értelme annak a jelenségnek, amit előző munkahelyeimen láttam. A hosszabb kávészünet. Ugyanis a munkaidőt természetesen ki kell tölteni – mintha meg kellene várni a napköziben a szülőt – vagy éppen nem merünk a többieknél hamarabb elmenni a pár bekezdéssel fentebb említett okból kifolyólag. Ne legyen félreértés, ők is megbeszélik a megbeszélnivalót, de azt 10 percben egy kávé mellett, vagy épp ebédnél. A többi idő az a munkáé. Kis érdekesség még, hogy ebédre mindig csak bekapnak valamit, nincs leves-második-desszert felhozatal. Ennek pedig a hihetetlen nagy előnye, hogy nincsen kaja kóma sem. Úgy ülni vissza a munkaasztalhoz, hogy nem vagy fáradt, nyomott egészen új élmény volt. Ha visszagondolok az eddigi munka éveimre, minden ebéd után kötelezően kellett egy erős kávé csak azért, hogy nehogy elaludjak. A délutáni produktivitásomat sokszor egy első napos gyakornok is lenyomta volna hátra kötött kézzel. És ha már kávé, akkor még egy különbség: itt a felvizezett kávét isszák, amitől szerintem minden valamirevaló kávéfogyasztónak feláll a szőr a hátán. De isten ad és elvesz, a dánok pedig okosan választják az ebéd mennyiségüket, a kávéjukat viszont vállalhatatlanul isszák. Egy finom eszpresszó helyett azt a valamit inni olyan, mintha pálinkát felöntenénk két deci vízzel, és azt kortyolgatnánk egy buliban.

Csapó1

Ennek a bejegyzésnek ilyen hirtelen kellett véget vetni, mert egyszerűen nem érek a végére a sornak, így nemes egyszerűséggel kettőbe vágjuk ezt a blogbejegyzést. Ezt a "pár sort" is legalább egy hónapja próbálom kirakni, de nem jutok el oda, úgyhogy most ennyi az ennyi.

A következő – második részben – lesz szó a múzeumokról, és hogy mi a különbség ilyen témában itthon és otthon, a Covid hogy hogyan lett itt kezelve, és elkalandozunk kicsit mélyebb vizekre is, de ezt majd ha oda értünk. Addig is mindenkinek kellemes vonatozást, és a peronon vigyázni!